Egyszer volt, hol nem volt egy lány,
Korai éveiben megtanulta már,
Hogyan nőjön fel egy háborúban, amit otthonnak hívott,
Nem tudta, a vihar elől hova bújjon.
Fájt látni anyám arcán a szenvedést,
Mindig apám ökle küldte őt helyére.
Hallgatva a sikoltozást, sírnék a szobámban,
Remélve, vége lesz hamarosan.

A sebek halványulnak, de a kín felidézi ezt,
És még emlékszem, mitől féltem ennyire tőled,
Anyám a szeretetért mindig erőt, kitartást adott,
Minden reggel, mikor felébredek, visszanézem a tegnapot,
És jól vagyok.

Gyakran tűnődöm, ezt a bűnt miért viselem,
Mikor te segítettél felépíteni ezeket a falakat nekem,
Éjjel árnyékok mozgását látom, át az ajtó repedésén,
Egy összetört gyermek sikoltását: “kérlek, elég”
Apu, nem fogod fel, mekkora kárt tettél?
Neked ez csak emlék, de bennem még mindig ott él.

A sebek halványulnak, de a kín felidézi ezt,
És még emlékszem, mitől féltem ennyire tőled,
Anyám a szeretetért mindig erőt, kitartást adott,
Minden reggel, mikor felébredek, visszanézem a tegnapot.

Nem könnyű elfelejteni,
Minden karcolást, mit a nyakán mertél hagyni.
Mikor engem a hideg lépcsőkön lelöktek,
És minden nap féltem hazajönni,
Rettegtem, mit fogok látni.

A sebek halványulnak, de a kín felidézi ezt,
És még emlékszem, mitől féltem ennyire tőled,
Anyám a szeretetért mindig erőt, kitartást adott,
Minden reggel, mikor felébredek, visszanézem a tegnapot,
És jól vagyok,
Jól vagyok.