Alig két hónapja, mikor megvolt a premierje az NBC-n a The Voice-nak, amivel az American Idol visszatérésének közepébe vágott, sokan kételkedtek. Nem volt a műsor egy nagy reklámfogás a vakmeghallgatásokkal, és az ominózus fordulása a székeknek? Nem volt öngyilkosság a popsztárok, Christina Aguilera és Cee Lo Green részéről, hogy beszálltak egy ilyen valóságshow készítésébe? És ami a legfontosabb, volt Amerikának szüksége még egy tehetségkutatóra?

Nos, a megfelelő válasz a fenti kérdésekre nem, nem, és nyilvánvalóan igen volt. A The Voice hatalmas siker lett mostanára, jobb nézettséggel és jobb tehetségekkel, mint azt bárki is gondolta volna. Ahogy a két részes finálét sugározták a héten, a műsor már meghosszabbították egy második évaddal, a négy A-listás mentorral együtt (Christina, Cee Lo, Adam Levine és Blake Shelton), ami 2012. Február 5-én kezdődne, rögtön a Super Bowl után; és még egyszer megmérkőzne az American Idollal, ami januárban tér majd vissza.

Figyelembe véve, hogy a The Voice sikeresen vált az „anti-Idollá” a TV-s tehetségkutatók között, érdekes lesz nézni, ahogy a két műsor egymásnak esik jövőre. Sok tekintetben a The Voice kitűnő alternatívaként szolgált az elégedetlen Idol-rajongóknak, így a Fox népének talán aggódnia kéne. Úgy tűnik, semmi sem – sem a lehangoló 9. Évad, sem Paula Abdul elvesztése, sem Ellen DeGeneres alkalmazása, még Simon Cowell lemondása sem – siklatta még ki az American Idolt, de a The Voice-nak talán majd sikerül. Szóval, miért is jobb a The Voice, vagy legalábbis miért üdítően másabb az American Idolnál? Hadd számoljam meg az okokat...

Versenyzők változatossága – A The Voice versenyzői között hihetetlen keveredés volt, nem csak a zenei stílusokat illetően, de a származásban, a korosztályban (16 évestől kezdve 42 éves is volt köztük), és a szexuális beállítottságban is (a legjobb 16-ban négy, a legjobb nyolcban három, a legjobb négyben ketten voltak nyíltan melegek). A négy döntős változatossága ebből áll: egy helyes latin-amerikai férfi, aki lágy rock ’n’ soult dúdol (Javier Colon), egy megnyerő indie-folk dalszerzőnő érzelmes múlttal (Dia Frampton), egy király rockercsaj északnyugatról (Vicci Martinez), és egy negyvenes blues-rock csaj borotvált fejjel és tetkókkal a nyakán (Beverly McClellan). És közülük hárman NŐK. Amivel el is jutottunk a következő ponthoz...

Semmi probléma a nemekkel – Az Idolban az évad mindig egyenlő számú nőkkel és férfiakkal kezdődik, ami természetesen zavaró módon biztosítja, hogy pár igen tehetséges énekes kiessen az útszélen, mert nem felelnek meg a megadott nemi mennyiségnek. De aztán, ahogy a szavazás elkezdődik, az összes tinédzserlány és az anyjuk komolyan nekiállnak szavazni, elérve azt, hogy egy női énekes sem nyer. (Az Idolnak négy férfi nyertese van sorban). Azonban a The Voice-ban a mentorok egyszerűen csak azokat választják a csapatukba, akik a legjobban tetszettek nekik, világos és egyszerű (Christina nyolc énekese közül hét nő), és ezután, mikor a szavazás megnyílik, a női énekesek egész jól szerepelnek. Ez talán azért van, mert...

A szavazás korlátozott – A The Voiceban a nézők egy forduló alkalmával 10-szer szavazhatnak (telefonon, interneten, vagy iTunes letöltéssel). Más versenyeken, mint a Dancing with the Stars, hasonló szavazási korláttal rendelkeznek, de az Idol nem, megengedve ezzel az őrült fanoknak, hogy egész éjjel telefonáljanak és elferdítsék a szavazatokat (általában előnyben részesítve a klassz fiatal pasikat). Egyetlen egy ránézésre az eltérő négy döntős a The Voice-ban elég tisztán megmutatja, hogy a korlátozott szavazás a megfelelő ezekben a műsorokban – ahogy az eredmények jobban tükrözik az aktuális popzenei piacot és a versenyzők esélyeit a jövőbeni eladásaikra. És itt kerül szóba, hogy...

Az iTunes letöltések szavazatként számítanak – Ez annyira egyszerű, miért nem jutott eszébe az Idolnak? A legjobb felmérése annak, mennyire eladható egy versenyző, őszintén, mennyire jól ad el egy versenyző, amíg a show tart. Míg az Idol versenyzői is elérhetőek iTunes-on, de csak a The Voice számítja a letöltéseket szavazatnak. A múlt heti középdöntő során a Voice versenyzőinek 14 dala szerepelt az iTunes 100-as listáján (közülük kettő, Javier és Dia a legjobb 10-ben szerepelt). [...] azaz, bárki is nyeri a The Voice-t, az már bizonyítottan kelendő áru, valaki, akinek már voltak sikerei a listákon. És most jöjjön az...

Átláthatóság – Míg az összes többi valóság show elrendezett vagy manipulált egy bizonyos fokig, a The Voice jobban átlátható, legalább amikor a szavazásra kerül sor. Egy pillantás a korábban említett iTunes listákra, és máris kiderül a versenyzők sorrendje, például. És a múlt hét eredményhirdetésén, amikor a legjobb négy versenyzőt hirdették ki, a nézők otthon láthatták a mentorok és a szavazók pontjait is. Mindez bőven elég, hogy elhallgattassák a szavazás előre elrendezéséről szóló vádakat és a bosszús összeesküvés elméleteket, amik a többi műsort is érik (mint például az Idolt). Az Idol egyre inkább a drámai kiesésekre koncentrálódik, de ami engem illet, én a becsületességet és az átláthatóságot választom, és, hogy a megfelelő versenyzők jutnak tovább, a hét bármelyik napján.

Felkészültebb versenyzők – A versenyzők többsége már tapasztaltként kerül be a műsorba. A négy döntős közül Dia Frampton a Warner Bros. Records duójának, a Meg & Diának a tagja volt, Javier Colon pedig a Capitol Recordshoz volt leszerződve, és Beverly meg Vicci évek óta koncerteztek, és saját zenét jelentettek meg. Más versenyzők voltak már más műsorokban is, vagy volt szerződésük korábban, vagy írtak slágereket más híres előadóknak, illetve szerepeltek filmekben. Míg egyesek érthetően panaszkodtak, hogy ez nem korrekt, a The Voice sosem jelentette ki, hogy az indulói teljesen kezdők, és mindegyik félig ismert versenyzőnek szüksége volt a nagy áttörésre. És mióta mindegyikük megmutatta a szakmai tapasztalatát a Voice színpadán, még a saját előadásmódjukat is megtartva szupersztár mentoraik oldalán, az igazi győztesek a nézők voltak, akik nagyszerű, egységes előadásokat láthattak hétről hétre.

Hiteles bírák – Cee Lo és Blake karrierje szárnyal, mint még soha. Christina, bár voltak szakmai és magánéleti kudarcai az elmúlt évben, még mindig meghívják énekelni a Super Bowlra és a Grammyre is. Adam Levine még mindig turnézik, és szupermodellekkel randizik. Nézzünk szembe vele, egyiküknek sem volt szüksége arra, hogy leszerződjön egy ilyen műsorra. Tehát az ő bevonásuk hitelességet adott a műsornak, és ami még fontosabb, biztos voltak nézők, akik nem is néznek ilyen műsorokat, de szívesen megnézték Cee Lo-t afro-parókában, Christinát és Adamet egy duettel, vagy a négy mentort, ahogy a Crazy-t éneklik. Szintén az Idol zsűrijétől eltérően, a Voice mentorai úgy tűnt, komolyan vették a feladatukat. Mióta nem véleményt alkottak, hanem mentorok voltak, őszintén bonyolódtak bele a versenyzők karrierjébe, kihozták belőlük a legjobbat, és néha fel is léptek velük, és csoportos előadásokban is részt vettek. Sok Idol-néző, engem is beleértve, panaszkodott amiatt, hogy az Idol zsűrije semmit nem mond, és csak „gyönyörű” megjegyzéseket hagynak, hogy a műsor versenyzői bármiféle segítség nélkül botladozzanak végig, de minden egyes énekes a The Voice-ban valószínűleg tanult valamit a mentorával való közös munka során.

Természetesen, fejlődést várok a The Voice második évadától. Szeretném, ha a meghallgatások szét lennének nyújtva, és szeretném a középdöntősöket a nézők szavazataiért harcolni négy alkalomnál többször, így mind jobban megismerhetnénk a versenyzőket. (Ebben a tekintetben, az érzelmi kapcsolat kialakításában az Idol teljesen kiemelkedik). De a The Voice igazán idevaló. Ha meg tudja tartani az anti-Idol szerepét, nem csak az Idol félhet, de még talán Simon Cowell és az ő X Factor-csapata is.

forrás: Yahoo OMG!
[saját fordítás]